Rax-túra az esőben

2011.07.24. 19:15

Az út

Hosszú tervezgetés és egy kis utánajárás, kutakodás során kikristályosodott a terv: kis csapatunk ellátogat a Raxra. Ez a csodás hegy, pontosabban hegyvonulat az Alpok keleti nyúlványát képezi. Legmagasabb pontja, a Heukuppe igazából egy platón található, nem hegycsúcson, 2007 méter magasan.

Célunk nem a csúcs meghódítása volt (bár az se lett volna utolsó), inkább csak terepfelderítés, az alpesi hangulat átélése, nézelődés, túrázgatás és mivel egyikünk se hegymászó, normál túraútvonalat választottunk, nem klettesteiget, pláne nem sziklamászós terepet. Felötlött a felvonó (Raxseilbahn) használata is, de az nem olcsó mulatság, és a túrázás mégiscsak élvezetesebb.

Sopronból indultunk Wiener Neustadt irányába, Gloggnitzon keresztül Prein an der Raxig. Preiner Gscheidnél (ami 1070 m magasan van, eleve túlteljesítve a Kékestetőt) leparkoltuk az autót. Itt van egy elég nagy parkoló és az első Hütte (házikó), az Edelweiss, ami meglepő módon magyar tulajdonú. Innen indultunk el a Schlangenwegen vagyis szerpentines túraútvonalon, mégpedig a fehér-piros-fehér jelzésűn, amin a Waxriegelhaus nevű hüttéhez  majd tovább és jóval feljebb a Karl Ludwighaushoz lehetett eljutni.

Az út kavicsos, néhol sziklás, de jól járható. Esőben azonban elég latyakossá és csúszóssá válhat, ezért a megfelelő bakancs  fontos lehet. Az útvonal mindvégig jól követhető, kint vannak a jelzések és mindvégig adva van a lehetőség a könnyebb, kerülőút igénybevételére. Mi mindig a meredekebb, rövidebb, de szuszogósabb utat választottuk. Ez 1800 m környékén volt kissé megerőltető, a ritkuló levegő megnehezítette a helyzetet, de a vadregényes táj mindenért kárpótolt. Felejthetetlen érzés lenézni a lent  elterülő völgyre, miközben átúsznak felette a felhők, amikből volt bőségesen.

Időjárásjelentés

Szemerkélő esőben indultunk Sopronból. Hosszas mérlegelés és időjárás-előrejelzés-elemzés után úgy gondoltuk, van esély egy kis napsütésre. Ha nem zuhog az eső, az már nekünk elég is. Szóval elindultunk, persze esővédő felszereléssel, váltóruhával- és cipővel felpakolva. Az úton mindvégig borongós, picit esős idő kísért minket. A túra kezdetekor azért szóltak nekünk lefelé jövő biciklisek, hogy vihar van odafönn, ami kissé elbizonytalanított minket, de ha vihar van, hütte is van, esőkabát is van, akkor nagy gond nem lehet. Ahogy caplattunk felfelé, kivörösödött fejjel és leizzadva (mert ez még így is eléggé hegy a javából) még jól is esett a hűsítő zápor. Felérve az általunk kijelölt legmagasabb pontig, a Karl Ludwighausig ezzel nem is volt gond, de ott, a hütte tövében eleredt rendesen és nem szándékozott abbahagyni. Az eddig jövő-menő fellegek most egységesen beszürkítették az eget, csak egy-egy pillanatra bukkant elő belőle egy távolt hegycsúcs vagy szikla. Nem is vesztegettük az időt, amúgy is indulni kellett vissza, nem akartuk, hogy a hegyen sötétedjen ránk. Amilyen nehézkesen jutottunk fel órák alatt, olyan könnyedén és gyorsan (kb. 45 perc alatt) értünk le a parkolóig- szakadó esőben. Talán ez volt a beígért vihar. Minden esetre az autóban átöltözött, aki tudott, befűtöttünk és indultunk haza. A fáradtság csak másnap jelentkezett.

 

Hütték

Számos hüttével találkozhat az ember a túrák során. Ezek tulajdonképpen menedékként, szállodaként és vendéglátó egységekként szolgálnak. Nem utolsó dolog lehet egy ilyenben tölteni egy estét egy fárasztó nap után, főleg átázva-átfázva. Egy forró leves vagy kakaó után nem is olyan zord itt az élet. Mi a hüttéket csak célként használtuk, nem mentünk be és nem forró csokiztunk. Minden esetre azért jó volt látni, hogy a sziklák közt, a semmi közepén, a sci-fi filmekbe illő természetes díszletek között is jelen van a civilizáció. A már említett Edelweiss Hütte a parkolónál 1070 méteren, a Waxriegel Hütte 1361 méteren, míg a Karl Ludwighaus még magasabban, 1804 méteren található.

 

Alpesi virágtenger

Egy korábbi beszámolóban már említettem, hogy a Rax-túrának volna egy célja: megkeresni és lefotózni az erdélyi hegyekben már látott harangrojtot (Pulsatilla). Nos, virágban nem volt hiány: változatos virágszőnyeg kísért minket a hegy alján elterülő erdőtől elkezdve a törpefenyők szintjén át a sziklás hegyvidékig. De figyelmetlen voltam, mert a sok száz meg száz ismeretlen, magashegyi, nálunk ritka és védett növényfaj felfedezése és fotózása közben teljesen megfeledkeztem a harangrojtról. Nem született hát most róla fotó, pedig a szakkönyvek szerint jelen lehetett ebben az időpontban és magasságban. Majd legközelebb. Butaságom kárpótolta több olyan növényfaj, melyet ismerek és szeretek, de olyan is, melyet eddig egyáltalán nem vagy csak könyvekben láttam. A völgy erdeiben találkoztam a mély lila színű sisakvirággal, melyet erősen mérgező mivolta miatt nem tanácsos megérinteni sem, többféle harangvirággal (fehér, krémszínű, lila virágú fajták), melyek közül egyesek fürtökben hozták virágaikat, egyesek pedig a sziklából törtek elő törékeny száraikkal. Láttam havasi astert, árnikákat, ördögszemeket, kakukkfüvet és fehér zászpákat, melyek uralták az üde réteket magas száraikon roskadozó virágaikkal, továbbá két kosborfélét (orchidea-faj).

Ahogy haladtunk felfelé, úgy változott a növényzet is. Lassan eltűntek a fák, helyüket alacsony cserjék és kis termetű fenyők, füzek vették át. Találtam havasszépe (rhododendron) bokrokat és hangát, lila virágú varjúkörmöt, a sziklák közül szegfűfélék, varjúhájak, gombafűvirágok bújtak ki.

Ahogy pedig nőtt a magasság és csökkent a hőmérséklet, visszajött a tavasz a nyárba. Belebotlottam pár nálunk főleg tavasszal nyíló virágba: boglárkafélékbe, kőtörőfüvekbe, csillaghúrokba. Talán harangrojtot és tárnicsot, meg enciánt is találtam volna, de sajnos ezekkel nem találkoztam. Havasi gyopárral azonban igen. Meg is örültem, hiszen alig észrevehető, kis növénykékkel futottam csak össze, a virágboltokban kapható terebélyes tövek helyett. Mikor pedig sétáltunk az 1800 m magasan fekvő végcélunknál, a Karl Ludwighaus környékén a hűvös alpesi levegőn, puha, mohaszerűen, csupán pár cm-re nőtt növényszőnyegen lépdeltünk, melyet  csak a boglárkák magasabbra növő virágtengere tört meg. Sajnos a csúcsig nem jutottunk el, így nem tudok beszámolni, milyen növények vannak 2007 m magasan, de nagy változás talán nincs. Cél ennek kiderítése, ide vissza kell jönni...

Állatok

Az alpesi tájhoz hozzátartoznak a legelő szarvasmarhák. Milka tehénnel nem találkoztunk, de a dús füvű legelőn csendben falatozó állatok látványa hozta a hangulatot. Kolompjuk hangja már messziről hallatszott, szimfóniájuk spirituális, tibeti vallási ceremóniának hatott. Ekkor károgást hallottunk, majd két-három havasi csóka (vagy (varjú?) bukkant fel a fák között. Köröztek egy kicsit, leszálltak a tehenek közé, majd eltűntek a sűrűségben. Jóval magasabban találkoztunk két feketén csillogó alpesi szalamandrával. az első úgy sétált át előttünk az úton, mintha egy ausztriai turisztikai hivatal küldte volna: "Menj, ezek külföldiek. Hadd lássanak ilyet is!" Kényelmesen elsétált előttünk majd megállt, pózolt egy kicsit S alakban meghajlítva testét, hogy le tudjuk fotózni, még talán a lencsébe is belenézett. Aztán amikor minden szögből sikerült lefotózni őt és elraktuk a fotómasinákat, megindult, továbbkacskaringózott a sziklák irányába és eltűnt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ami azonban ennél is viccesebb volt, az egy zergével való találkozás. A fura benne az, hogy nem is tudtunk róla. Egy irányjelzőnek vélt objektumról készült egy fotó, ami egy távoli sziklán állt. Csak itthon derült ki a fényképek számítógépen történő rendezésekor, hogy valami nincs rendjén a fotóval: nem tudtam, miről szól. Egy szikla volt rajta, háttérben növényzettel, más semmi. Csak nagyításkor vettem észre, hogy a mi irányjelzőnk egy sziklán bámészkodó zerge.

 

Minden jó, ha jó a vége...

...mert mindannyian jól éreztük magunkat. Szerencsére csak lefelé kezdett el szakadni az eső, mindvégig tűrhető volt az időjárás. A hűvös, esős idő ellenére sikerült elérni a kitűzött célokat, sőt, annál többet is mentünk, pedig nem vagyunk élsportolók. Lehet, hogy lassan haladtunk felfelé, de volt idő bőven, gyönyörködtünk a tájban, miközben pihentünk vagy szendvicset majszoltunk egy padon. Körbevett minket a milliónyi színes virág, az út sziklái, kavicsai pedig a hegy múltjáról meséltek. Legközelebb jó időben jövünk, hogy jobban láthassuk a távolságokat, az alattunk húzódó völgyet és az előttünk vonuló felhőket. Talán akkor jobban belátjuk, mi merre hány méter és tényleg látunk majd zergéket is...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://chaplina.blog.hu/api/trackback/id/tr53094312

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.